4. fejezet

Drága Életkék! 

Végre meghoztam a Diamond Queen folytatását, habár bevallom, körmölhettem volna gyorsabban is. Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak benneteket, de az időhiány/ihlethiány néha mindenhol előfordul, és én meg az idő nos mostanában nem vagyunk túl jó barátok. Valamint az is benne van a pakliban, hogy ellustultam. Mentségemre szolgáljon, hogy a designoldalaknál készítettem rendeléseket és rengeteget olvastam az utóbbi időben - figyelmetekbe ajánlom a Párválasztót -, szóval... szóval ja. 

Mindenesetre nem húzom tovább az időt, mert anyukám már vár odalent, hogy elkezdhessem csinálni az ebédet, de előtte muszáj volt posztolnom. 

Kellemes olvasást! 

BELLA

4.    fejezet

Hivatalosan is bejelenthetem, hogy utálok Rivers mellett ülni, miközben vezet. Nemcsak azért, mert életveszélyesen gyors, hanem azért is, mert így hallgatnom kell a hülyeségeit. Hogy lehet barátnője? És hogy fogok megjelenni azon a hülye bulin? A kocsiban közöltem vele, hogy eszem ágában sincs inni, mert akkor nem tudok videót csinálni, és rossz hatással van rám a pia. Erre ő közölte, hogy biztos szétnyílnak tőle a lábaim. Attól, hogy a suliban azt hiszik rólam a sok véges kapcsolat miatt, hogy ribanc vagyok, még nem igaz!

A Zoeval való találkozásom pont erről szólt. Többek között kibeszéltük az osztályt, kiválasztottuk a bulis ruhánkat, de a fő téma Rivers volt. Amikor Zoe kijelentette, hogy neki bejön, azt hittem, lemegyek hídba. Elég sokáig hozogattam fel neki, hogy miért NEM jó Rivers közelébe lenni, de abban a pillanatban a barátnőm olyannak tűnt, mint egy szűrő: a jó tulajdonságokra emlékszik, míg a rosszak eltörpülnek.

Későn is érek emiatt haza, és teljesen gyomorszájon vág, hogy a szüleim számon kérik. Szinte sose érdekli őket, hol vagyok, mit csinálok, és csupán tíz percet késtem, ha a tizenegy órás határidőt figyelembe veszem. Megalázónak tartom, hogy a két szülő előttem csípőre tett kézzel bámul az arcomba, és magyarázatot vár tőlem.

- Zoeénál voltam – közlöm, mielőtt még feltennék a kérdést.

- Tudjuk – mondja anya. Eléggé rosszul érint, hogy ma ez az első találkozásunk, és még csak egy sziával sem dob meg. – Az előbb hívtam fel, azt mondta, úton vagy.

- Igen – bólintok. – Akkor felmehetek?

- Nem – szólal meg apa, majd egy lapot és egy dobozt vesz elő a háta mögül. A papírra rögtön ráismerek, mivel az a dolgozatom, amit VALAKI – vajon ki – megbuherált. A dobozt azonban el kell vennem és ki kell szednem belőle a tartalmát, hogy rájöjjek, mi az. Első látásra egy ajándéknak tűnik, mivel be van csomagolva. Remélem, hogy az. Látom, hogy meg van bontva; gondolom, a szüleim bontották ki előttem. Egy… terhességi tesztet húzok ki a dobozból. Kétszer kell pislognom, ahhoz, hogy magamhoz térjek. Anyáékra nézek, akik dühösen merednek rám.

- Nézd meg a cetlit is, Abigail – mondja szemrehányón anya. Belenyúlok a dobozba, és valóban találok benne egy papírdarabot: Kérlek, nézd meg, Nyuszó. Nem akarom, hogy váratlanul érjen a tudat, így a first time után. Csók, J.=) Összeszorul a gyomrom és elejtem a papírt, miután elolvastam. Én tisztában vagyok azzal, hogy nem… nem voltam senkivel, és, hogy ez valami tévedés, de a szüleimmel ezt, hogy kéne közölnöm? „Bocsi, anyu, ez valami tévedés. Nem szexeltem”?

- Van valami mondanivalód? – hajol közelebb apa, amikor kérdezi. Sután megrázom a fejem és reménykedem benne, hogy beérik ennyivel.

- Ti kutakodtatok a cuccaim között? – próbálom terelni a témát. – Azt mondtátok, megbíztok bennem!

- Az első irodalom egyesed után, nem hagyhattam csak úgy szó nélkül, de az most mellékes! Terhes vagy, vagy sem? – teszi fel a kérdést anya.

- Anya! Nem!

- Akkor mivel magyarázod azt ott? – mutat a kezemre. – Azt hitted, lázmérő, szívem? Ne etess!

- Van egy lány az osztályban, aki u…

- Szóval már biszexuális is vagy? Ez kezd egyre érdekesebb lenni, nem igaz, Peter? – érinti meg apámat a vállával, mintha csak valami egetrengető sztorit mesélnék, amit most hallanak először. Mondjuk, ez nagyjából igaz is.

- Ne forgassátok ki a szavaimat! – mondom dühösen. – Félreértés. Ez nem az enyém – nyomom anya kezébe a terhességi tesztet. – Ahogy ez sem engem illet – veszem fel, majd rakom zsebre a papírt.

- Vannak fiatalok, akik nem tudnak vigyázni, vagy, ha vigyáznak is, előfordulnak balesetek. Ha esetleg… mi nem ítélünk el, már majdnem felnőtt vagy, Abby – próbálkozik kedvesebb hangnemben apa, de éppúgy kínos.

- Ez az, Peter! Már majdnem felnőtt! Majdnem! Szóval még csak gyerek, egy szemtelen kis kölyök – köpi a szavakat anyám. Én meg csak idegesen beletúrok a szőke hajamba. Ennél kínosabb beszélgetésem aligha volt eddig. Soha. És nem tudom, kinek a műve ez, de kiderítem! És kinyírom.

- NEM VAGYOK TERHES, OKÉ? – ordítom, hogy meghallják a rólam való vitatkozásuk közben.

- Ne kiabálj velem, Abigail Lauren Montgomery! – förmed rám anya. – Hogy legyek ebben ezek után biztos? – lóbálja meg a kezében a dobozt. – Holnap orvos. Suli után érted jövök. – Francba.

- Anya, nem fogok orvoshoz menni! Mi lenne, ha inkább most megcsinálnám? Kérlek!

- De még mennyire, hogy fogsz! Dr. Wrenhez. Fel is fogom hívni. Csak előbb elmondod, hogy került ez a táskádba és ki az apa…

- Nem tudom!

- Nem tudod, ki az apa? Te jóságos ég – kap a fejéhez anya.

- Nem! Azt nem tudom, hogy került a táskámba, oké? Leszállnátok rólam?

- Rendben, Abigail – sóhajt egyet anya. – Tegyük fel, hogy hiszek neked. – Kifújom a bent tartott levegőm. – Holnap viszont kijössz a suliból, én ott foglak várni a bejáratnál, beszállsz a kocsiba, és go Dr. Wrenhez. Világos?

- Anyaaa…

- Nincs apelláta. Ha igazat mondasz, nincs mitől félned.

- Megcsinálom a tesztet, ha veszel még húszat, azokat is! De. Nem. Megyek. Orvoshoz.

Anya nagyot sóhajt, majd tehetetlenül átadja a tesztet.

- Remélem, kell pisilned.

~§~

Természetesen negatív volt. A szüleim, bár ribancnak hisznek, legalább tudják, hogy nem kell a közeljövőben egy becsúszott unokától tartaniuk. Részben megértem őket. Ha az én lányomról lenne szó, én is ugyanezt tenném, de fiatalon nehezebb megélni az efféle dolgokat, mint akkor, amikor már te vagy a felnőtt és neked kell felelősséggel tartoznod.

Zoenak persze mindent elmeséltem még este, hogy semmiről ne maradjon le, ami velem történik. Sosem volt unalmas az életem, se itt, se a régi sulimban, se az általánosban, de már az óvodában is egy csomó dolog történt velem. Ez az év viszont kezd kicsit túlságosan eseménydússá válni: szalagavató, érettségi, Rivers, ez a hülye parti, plusz ugyanúgy foglalkoznom kell azzal az idióta Nicole-lal, mert nem kétséges, hogyha ő piszkált bele a dolgozatomba, akkor ő áll ezek mögött is. A népszerűségnek sok hátránya van, én pedig most a fergeteg közepébe kerültem. Fogalmam sincs, hogy kiben bízhatok.

Nem is csoda persze, hogy reggel inkább lerázom a szülőket. Semmi kedvem ahhoz, hogy ők vigyenek és tanúja legyek vagy egy kínos, csendes utazásnak vagy pedig egy szemrehányó beszélgetésnek. Megkérem Zoet, hogy ugorjon el értem, mert képtelen vagyok anyámmal együtt végigülni egy tízperces utazást. A suliban pedig szerencsémre, amikor a mosdóba tartok, az előtérben észreveszem Nicole-t. Éppen a száját rúzsozza, egészen odáig, míg észre nem vesz, majd elrakja.

- Hülye ribanc – szólalok meg. Nicole mosolyogva végigmér, mintha csak egy jelentéktelen bábu lennék.

- Bagoly mondja verébnek, nem igaz?

- Azt hittem, hogy van benned legalább annyi emberség, hogyha a saját dogád nem sikerült, vállalod, ahelyett, hogy a legjobbat adod be a sajátod helyett és kicseréled. Na, de tévedni emberi dolog. – Az egyik fülkéből Ciara Thomson sétál ki, hogy kezet mosson. Mi viszont folytatjuk a beszélgetésünket, mintha ott sem lenne.

- Én is azt gondoltam, van benned annyi emberség, hogy a szemébe nézel valakinek, amikor lenyúlod az összes posztját és kórházba juttatod. És rájöttem, hogy van is. A szemébe mondtad, hogy reméled, elpatkol. Nagyszerű alakítás, nemsokára leváltja a Grammy-díjat a Montgomery. – Talán azért is utálom annyira Nicole-t, mert hasonlít rám. Az alkata, az öltözéke, a cinizmusa és az iróniája is olyan, mintha csak magamhoz beszélnék.

- Hát persze – csapom össze a tenyeremet, miközben próbálok nem odafigyelni a mögöttem távozó Ciarára. – Majdnem elfelejtettem, hogy te és Tanja, milyen remekül összehaverkodtatok.

- Változnak az emberek.

- Igen, csak te ugyanolyan maradsz – álcázok egy nevetést. – Én azonban, ha ugyanezt csináltad volna az én barátaimmal, akkor sem tettem volna ezt. Mondhatsz akármit, de a becsületem még megvan. Ha itt-ott, porszemekben, de akkor is – vonok vállat. – És sosem csempésztem volna terhességi tesztet – te jóságos ég – a táskádba. Ez egy piti húzás volt. – A kijelentésem meg sem lepi.

- Tudtam róla, de nem én tettem a táskádba – mosolyog angyalian. – Talán a saját házad környékén kéne körülnézned.

- Miről beszélsz?

- Ugyan már, Abby! Mit nyernék azzal, ha terhességi tesztet raknék a táskádba és a megszégyenítésedet otthon még csak nem is látnám? A dolgozatból legalább lett hasznom. És még csak neked sem kellett mennem. Eszméletlen könnyű volt.

- Akkor ki volt?

- L-lel kezdődik és eah a vége. Mögötted ül törin. Láttam, amikor „beleejti’ a táskádba – formál idézőjeleket Nicole.

- Miért akarod besározni Leaht? Ő lenne az utolsó Zoeval együtt, aki ártana nekem. Veled ellentétben – mérem végig.

- Megfájdul tőled a fejem – érinti meg a halántékát, mintha valami hatalmas migrént okoznék azzal, hogy beszélek hozzá. – De tulajdonképpen mégis mióta érdekel engem a nyomorod? Abby Montgomery nyomora! Nonszensz. Oldd meg magad! Itt végeztem – vet magára egy utolsó pillantást, majd drámaian elsétál mellettem.

Fel sem eszmélek még a mondottakból, amikor kinyílik az egyik fülke ajtaja, és Leah arcát pillantom meg. Még mielőtt megszólalnék, hogy mit keres itt, belém fojtja a szót:

- Meg tudom magyarázni – szabadkozik.