2. fejezet

Sziasztok!

Huh. Nem is reméltem volna, hogy ennyi kommentet hoztok nekem az első fejezet alá és meglepődtem. Köszönöm szépen a szavaitokat, remélem, hogy ezzel a fejezettel is hasonló hatást váltok ki belőletek.

Ölelés,

BELLA

2.      fejezet

Én tényleg. Én tényleg mindent megpróbálok annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozzam ki ebből. Igyekszem türelmes lenni vele, röhögök a hülyeségein, de még csak a hetedik kérdés megválaszolásánál tartunk a húszból. Sőt, még el sem mondtam neki a videofilmes dolgokat. Kizárt, hogy beleegyezne abba, hogy egy napot is rám szánna, nem ám egy hetet.

- Kérlek, meg tudnád válaszolni végre a többi kérdést is? Valakinek ezt fel kell vennie és úgy semmi értelme az egésznek, ha ki-be kapcsolgatom a diktafont a folytonos hülyeségeid miatt.

- Örülnöd kéne, hogy eljöttem. De te nem bírod ki, ha nem utasítgathatsz, igaz?

- Nem utasítgattalak! Ott volt a „kérlek” szócska, amit te szerintem nem is ismersz! Haladjunk!

- Rendben – sóhajt fáradtan. – Következő kérdés.

- Mit csinálsz szabadidődben? A gyakorlásokon kívül. 

- A srácokkal lógok, úszok és vigyázok a kishúgomra. – Az utolsó kijelentésére az ölembe ejtem a füzetet.

- Neked van húgod? És… szíved?

- Igen, van húgom, az már más kérdés, hogy tizenöt éves és nem kell rá vigyáznom – nevet saját magán. – És igen, van szívem, akármennyire is elképzelhetetlen.

- Oké, akkor most tényleg írjam bele, hogy vigyázol a húgodra? – hitetlenkedek.

- Igen, attól nő a népszerűségem. Egy álompasi leszek, aki odavan a gyerekekért – tekint fel a mennyezetre, mintha csak a képzelete által szült kép jelenne meg odafent. - Mellesleg – néz vissza rám -, miért is nem küldted el nekem a neten a kérdéseket? Öt perc alatt letudtam volna és kész.

- Pont ezért. Számítottam rá, hogy a válaszaid az „igen, nem és nem tudom”-ból álltak volna. Meg ugye… na, mindegy, azt majd később.

- Mit később? – A tekintete kíváncsivá kezd válni. A fehér hintaszékben ülve összefonja maga előtt a karjait. Késztetést érzek hirtelen, hogy lesüssem a szemem, de próbálok erőt venni magamon. Nem fogok megalázkodni előtte, hiszen máskor sem szoktam, amikor nem mondok el valamit vagy hazudok.

- Ugye említettem, amikor találkoztunk, hogy vannak… kötelességeim. De a veled töltött idő nem csak az interjúról szól. Valójában azért nem küldtem a válaszokat, mert beszélnem kellett veled. Az interjú ugyanis az újságba jó, de képeket szeretnének mellé illusztrációként. Valamint… a suliblogra fel kellene töltenem egy összevágott videót a meccsedről és az interjúról.

- És ez pontosan mennyi idő is?

- Nem tudom. Amennyi alatt elkészülünk. Reményeim szerint egy hétnél több időt nem vesz igénybe. A hónap végére el kell készülnöm a vele, de az interjút egy héttel előbb még le kell adnom. Valamint beszélnem kell a fotóssal, Alice-szel, hogy mikor ér rá.

Rivers a hajába túr, de végül megrázza a fejét és feláll.

- Az interjút vállalom. Elküldheted, megpróbálok rá normális válaszokat adni. A többit viszont nem. Elég annyi, amennyink van most is. Felejtsd el, szivi.

- Hé – állok fel megbántottan. – Ezt nem teheted! Szükségem van arra a videóra! Majd a te beosztásod szerint csináljuk. Kitalálunk valamit, ami mindkettőnknek jó! A tavaszi szünetben is csinálhatjuk!

Rivers a két kezét a vállamra teszi, hogy leállítson.

- Nem érted, Montgomery – közli. – Itt nincs olyan, hogy mi. Csak te vagy külön meg én. Hagyd abba a nyalást. Van barátnőm. És nincs időm.

- Ne nyugtatgass engem, oké? – rázom le a kezeit a vállamról. – Nem egy pitiző palotapincsi vagyok, aki a közeledbe akar férkőzni, hanem éppen a munkámat végzem, ha nem vennéd észre! Tönkreteszed az eddigieket, amiket elértem! Ha nem produkálok egy jó cikket vagy interjút, leválthatnak! Nem rég Nemrég kaptam ezt a posztot, ne cseszd el a vezetői posztomat a diáktanácsnál!

- Megint túlkombinálod a dolgokat. Beszélj Marcóval – mondja. – Én leszarom, csak hagyj ki ebből. És ne nyomulj.

- Nem nyomulok, oké? Próbálom menteni a menthetőt! És nem érdekel, ki az a Marco, mert bárki is, az nem te vagy! Nekem pedig VELED kell együtt dolgoznom, a csapatvezetővel! – Szinte már ordítom, szóval lejjebb veszek a hangerőmön és fogok egy darab papírt, amire a számomat firkantom, majd gyorsan belecsúsztatom a pólójának a zsebébe. – Itt elérhetsz az időpontokkal kapcsolatosan.

- Nézd – fogja meg a kezemet, amikor próbálom elvenni, miután becsúsztattam a zsebébe a papírt. – Látom, hogy kívül-belül szőke vagy és megkísérlem a te szinteden elmagyarázni. NEM! NEM CSI-NÁ-LOM! – Elereszti a kezemet. – Facebookon tuti megvagyok neked, ha nem, akkor jelölj be és küldd el a maradék átkozott kérdésedet! – Az ablak elé áll és kifelé bámul rajta. Meghökkenve nézek rá, teljesen leblokkoltam. Soha nem éreztem még ennyire megalázva magam és soha nem is voltam ennyire megbántott még. Nem is megbántott. Inkább csalódott. Megköszörülöm a torkomat, mert a sírás kezdett kerülgetni, de végül sikerül felülkerekednem az érzéseimen.

- Menned kéne – közlöm vele rekedtes hangon, mire megfordul. Ellágyulnak a vonásai és éppen szabadkozni akarna, látom rajta, de nem hagyom szóhoz jutni. Ezen nincs mit magyarázni. Amúgy meg jobban belegondolva már nem is akarom az egészet. Nem hagyom, hogy bárki így beszéljen velem, és ez a munka nem fog összejönni, ha nincs meg a közös nevező. Így is csak a jó Istennek köszönheti, hogy nem egy monoklival megy haza. Ez az első alkalmak közé tartozik, hogy feladom. De nem tudok ezzel megbirkózni, mert kudarcra van ítélve. – Tudod, hol az ajtó.

- Nézd – kezdi, azonban félbeszakítom.

- Nézek én, de nem látom, hogy mozognál. Légy szíves, most távozz. Ne kelljen kérvényt benyújtanom – közlöm nyugodt hangon, mire csak nagyot sóhajtva maga mellé ejti a kezeit és az ajtóm felé igyekszik. Még egyszer viszont visszanéz, mielőtt távozna.

- Sajnálom.

Hát még én.

~§~

Másnap a suliban eldöntöm, hogy mielőtt hazamennék, összehívok egy tanácskozást és közlöm, hogy nem tudom elkészíteni a Riversszel tervezett filmet. Kitalálok valamit, hogy rákenhessem az egészet, mert a tegnapi viselkedése miatt az a legkevesebb, hogy elviszi helyettem a balhét.

Azonban nem csak rossz dolgok történnek. Amióta a pompomlánycsapat válogatóját szervezem, már nem ülök egyedül kajálásnál. Minden tag csatlakozik hozzám, én pedig próbálok a lehető legkedvesebb és legbájosabb lenni az önös céljaim érdekében. Azt hiszem, jó úton haladok a megszerettetésemig, mivel reggel hallottam, amint az egyik tag, Lena Mikaeolson megjegyzi a barátnőjének, hogy, milyen sokat változtam és, hogy sokkal jobb fej vagyok, mint év kezdetekor.

Becsöngő előtt még gyorsan a szekrényemhez sietek, hogy kivehessem belőle az irodalomra megírt beadandómat, de, mikor visszacsukom az ajtaját, Riversszel találom szembe magam. Úgy teszek, mintha nem látnám, és kikerülöm. És most jönne az a rész, hogy megfordul az ellenkező irányba, hogy továbbmenjen. Aha, hát természetesen követ. Pedig el sem tudja képzelni, hogy mennyire utálom őt a tegnapi miatt és, hogy mennyire nincs kedvem beszélni vele. Soha.

- Hé, várj már – szólongat. Hajthatatlan vagyok. – Montgomery! – Továbbra sem állok meg, sőt, még gyorsabban szedem a lábaim, ha lehet. – Abby! – Meglep, hogy emlékszik a nevemre. De különösebben nem érdekel. – Abby! – Egy gyors mozdulattal előttem terem, így kénytelen vagyok megtorpanni. Nem hagyja, hogy kikerüljem, ez pedig feldühít. – Biztosan emlékszel rám. Én vagyok az a tapló, aki tegnap a becsületedbe gázolt. Tudod, Mike Rivers. – Nagyot sóhajtva feltekintek rá. Csábosan mosolyog rám és próbál szemkontaktust teremteni velem, annak ellenére, hogy nem hagyom. Az órámra tekintek.

- Órám lesz. Elmennél? – nézek rá unottan.

- Ha tudnád, mennyire jó színésznő vagy, hogy eljátszod, minden rendben, de közben belülről mardos az ideg, amiért még mindig itt állok – nevet fel, de ezzel csak ismét megbánt. Még jobban dühít, hogy leolvassa, mit érzek. Általában jól palástolom az érzéseimet.

Látva az arckifejezésemet, lesül a mosoly az arcáról. – Oké, ezt talán nem kellett volna, bocs. Bocsánatkérésben nagyon gáz vagyok.

- Vettem észre – közlöm. – Azonban nem kell fáradnod vele, Rivers. A bocsánatkéréseddel úgysem megyek semmire. Visszacsinálni úgysem tudod – vonok vállat.

- Én… sosem viselkedek úgy egy lánnyal, ahogy tegnap veled tettem. Rossz napom volt egyszerűen. Csak szerettem volna, hogy tudd, nem direkt volt. Tényleg.

- Ööö… kösz a megható szöveget. Csak egy baj van vele: mi közöm a rossz napodhoz? Ha lesz még egyszer rossz napod, akkor is lehülyézel meg ordibálsz velem a saját házamban? Szóval, annak érdekében, hogy ezt elkerüljem, szeretném hanyagolni a társaságodat.

- Most megbántva érzed magad, tudom, de… - A csengő félbeszakítja a mondatát, ez pedig nekem egy csodálatos kilépőt ad, tehát faképnél hagyom, miközben beszél. Tudom, hogy ezzel megaláztam, de ő sem kímélt engem. Ha én el tudom viselni, a minimum, hogy ő is. És akármennyire sincs kedvem az irodalomhoz, soha nem fordulhat elő, hogy miatta késsek el… tulajdonképpen bárhonnan is ezen a bolygón. Egy napja ismertem meg ténylegesen, mégis annyira megutáltam, annyira haragszom rá, hogy nem tudom szavakba önteni. Ehhez talán kicsit tényleg hülye vagyok.

Mrs. Benson, az irodalomtanárom, az óra kezdetekor mindenki beadandóját összeszedi, majd megkéri az osztályt, hogy csendben foglaljon helyet. Velem és egy másik lánnyal kiosztat némi feladatlapot, hogy oldjuk meg. Érettségi feladatok szerepelnek a lapokon, mostanában minden tanár erre gyúr rá az osztállyal, hiszen vészesen közeleg az idő. Tudom, hogy képes leszek rá, mégis kicsit félek tőle, hiszen mégiscsak ez határozza meg majd a jövőmet és szeretném megvalósítani a célom.

Mikor az utolsó padsorhoz érek, majdnem elejtem a papírokat. Egyenesen Nicole Claud két szeme mered rám úgy, mintha meg akarna ölni. Nem lehetek gyenge, így lenézően törött karjára pillantok és gúnyosan elhúzom a számat. Elé dobom a feladatlapot, majd visszasétálok a helyemre, hogy én is elkezdhessem. Eközben a tanár a beadott házidolgozatokat javítja, olvassa.

Meg is lepődöm, amikor óra végén magához hívat, hogy beszélni szeretne velem.

- Nézze, Miss Montgomery, javaslom önnek a korrepetáló órákat délután. Szívesen segítek, ha valami nem egyértelmű – néz rám kék szemeivel a tanárnő, miközben a fogalmazásomat szorongatja.

- Köszönöm, nagyon kedves, de mindennel tisztában vagyok. Színötös vagyok irodalomból, miért kellene korrepetálásra mennem? – értetlenkedem.

- Én is meglepődtem, higgye el – sóhajt. – Ön az egyik olyan diákom, aki mindig időre hozza a dolgokat, mindig jól felel le. De ez most nem jött össze, attól tartok. Biztos nehéz önnek, hogy új iskolát kezdett, és egészen biztosan otthon is vannak problémái most, hogy magát bízták meg a diáktanács vezetésével – fürkész sajnálkozó tekintettel. Utálom, ha sajnálnak. – Egyes.

- Tessék? – kapom ki a kezéből a lapot, hogy gyorsan átfuthassam. A lehető legjobb fogalmazást írtam, kizárt, hogy karó. Meglepett tekintettel veszem viszont észre, hogy ez nem az enyém. Vagyis az osztály, a név, a téma stimmel, de ezt nem én írtam. A kézírás hasonlít az enyémre, ettől függetlenül biztos vagyok abban, hogy az sem az enyém. – Itt valami félreértés lehet, Mrs. Benson – nézek fel rá a papírból. – Ezt nem én írtam. – A tanárnő halványan elmosolyodik, majd visszaveszi a lapot. – Ezt még nem adhatom ki. És ne aggódjon, majd kijavítja. Figyelembe veszem osztályzáskor a jelenlegi státuszát és az aktív tevékenységeit. Mindenkinek becsúszik néha egy-egy rossz jegy, nincs ebben semmi kivetnivaló. Legközelebb maximum majd jobban odafigyel.

- Ön nem érti, attól tartok. Ez itt nem az enyém. Még az írás sem. Nézze meg a b betűket! Teljesen másképp írom őket. Valakivel összekeverte. – Mrs. Benson arcizmai megfeszülnek és az előbbi kedves tekintetét leváltja a felháborodott.

- Szerintem meg inkább maga nem érti, kisasszony. Ez itt egyes. Ne bírálja felül a munkámat, kérem! És most megkérem, távozzon, Miss Montgomery. Zárnám a termet.

Dühösen fújtatva lépek ki a teremből. Kétségem sincs afelől, hogy ez az egész Nicole műve, de nincs bizonyítékom ellene. Még csak azt sem tudom, hogy csinálta.

Kinyitom a szekrényemet és legnagyobb meglepetésemre egy cetli esik a lábaim elé. Berakom a táskámat, majd felveszem és elolvasom a borzalmas kézírással megírt üzenetet.

Bocs a tegnapiért, túl messze mentem. Gondoltam, ha már nem hallgatsz végig, akkor úgy sem bírod ki, hogy ne olvasd el az üzenetet. Ha elolvastad, csak kívánj és ott termek.

Megforgatom a szemeimet, aztán becsukom az ajtót. Majdnem frászt kapok, amikor meglátom magam mellett a szekrénynek dőlve Rivers önelégült arcát.

- De hát nem is kívántam – motyogom magamban, de meghallja.

- Akkor gondoltál rám – kacsint egyet.

- Nem gondoltam rád!

- Az én levelemet olvastad, baby, szóval, gondolnod kellett – szórakozik rajtam. Összegyűröm a levelet, hogy megdobjam vele, de elkapja.

- Mikor hagysz már békén? A múltkor teljesen nyilvánvalóan közölted velem, hogy egy hülye szőke vagyok és nem vagy rám kíváncsi. Mi változott?

- Rájöttem, hogy nem vagy hülye. Csak szőke – nevet fel. Csúnyán, összevont szemöldökkel nézek rá, viszont csücsörítenem kell ahhoz, hogy ne röhögjem el magam. Kis erőt veszek magamon, majd legyűröm a feltörő nevetésemet. – Igazából meggondoltam maga – mondja. – Benne vagyok a videós szarságban. Ha így semmissé tehetem a tegnapiakat.

- Tényleg? – lepődök meg a kijelentésén. Na, meg azon, hogy komolyan is lehet vele beszélni. – Benne vagy a szabályokban is, miszerint utasítgathatlak? – mosolyodom el.

- Oké, mondtam, hogy utálom, ha utasítgatnak. Szóval nem. De te vagy a főnök, végül is a te projekted – von vállat.

- Mi kell cserébe? – húzom össze a szemeimet, mert kizárt, hogy ez az ember itt előttem ingyen teljesítene valamit egy olyan lánynak, akit csak tegnap óta ismer ténylegesen.

- Ingyen példány nekem – vigyorog.

- Ennyi? Semmi kompromisszum? – Váratlanul ér a kijelentése.

- Olyan nehéz elhinni, hogy kötöttségek nélkül, csak a jó szívem miatt belemegyek valamibe szinte ingyen? – kérdezi ábrándozó tekintettel.

- Ami azt illeti, igen – közlöm a teljesen egyértelmű tényt.

- Pedig most ez a helyzet. Szóval áll az alku? – nyújtja a kezét, én pedig néhány másodperces tétovázás után kezet rázok vele.

- Áll – bólintok.

- Persze ez nem azt jelenti, hogy nem ragadhatok meg minden pillanatot, hogy az őrületbe kergesselek. Még nem ismersz, Montgomery – ereszti el a kezemet.

- Elhiheted, hogy te se engem – vetek rá egy szerény mosolyt, majd a következő órámra indulok.