2. fejezet

Sziasztok!

Huh. Nem is reméltem volna, hogy ennyi kommentet hoztok nekem az első fejezet alá és meglepődtem. Köszönöm szépen a szavaitokat, remélem, hogy ezzel a fejezettel is hasonló hatást váltok ki belőletek.

Ölelés,

BELLA

2.      fejezet

Én tényleg. Én tényleg mindent megpróbálok annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozzam ki ebből. Igyekszem türelmes lenni vele, röhögök a hülyeségein, de még csak a hetedik kérdés megválaszolásánál tartunk a húszból. Sőt, még el sem mondtam neki a videofilmes dolgokat. Kizárt, hogy beleegyezne abba, hogy egy napot is rám szánna, nem ám egy hetet.

- Kérlek, meg tudnád válaszolni végre a többi kérdést is? Valakinek ezt fel kell vennie és úgy semmi értelme az egésznek, ha ki-be kapcsolgatom a diktafont a folytonos hülyeségeid miatt.

- Örülnöd kéne, hogy eljöttem. De te nem bírod ki, ha nem utasítgathatsz, igaz?

- Nem utasítgattalak! Ott volt a „kérlek” szócska, amit te szerintem nem is ismersz! Haladjunk!

- Rendben – sóhajt fáradtan. – Következő kérdés.

- Mit csinálsz szabadidődben? A gyakorlásokon kívül. 

- A srácokkal lógok, úszok és vigyázok a kishúgomra. – Az utolsó kijelentésére az ölembe ejtem a füzetet.

- Neked van húgod? És… szíved?

- Igen, van húgom, az már más kérdés, hogy tizenöt éves és nem kell rá vigyáznom – nevet saját magán. – És igen, van szívem, akármennyire is elképzelhetetlen.

- Oké, akkor most tényleg írjam bele, hogy vigyázol a húgodra? – hitetlenkedek.

- Igen, attól nő a népszerűségem. Egy álompasi leszek, aki odavan a gyerekekért – tekint fel a mennyezetre, mintha csak a képzelete által szült kép jelenne meg odafent. - Mellesleg – néz vissza rám -, miért is nem küldted el nekem a neten a kérdéseket? Öt perc alatt letudtam volna és kész.

- Pont ezért. Számítottam rá, hogy a válaszaid az „igen, nem és nem tudom”-ból álltak volna. Meg ugye… na, mindegy, azt majd később.

- Mit később? – A tekintete kíváncsivá kezd válni. A fehér hintaszékben ülve összefonja maga előtt a karjait. Késztetést érzek hirtelen, hogy lesüssem a szemem, de próbálok erőt venni magamon. Nem fogok megalázkodni előtte, hiszen máskor sem szoktam, amikor nem mondok el valamit vagy hazudok.

- Ugye említettem, amikor találkoztunk, hogy vannak… kötelességeim. De a veled töltött idő nem csak az interjúról szól. Valójában azért nem küldtem a válaszokat, mert beszélnem kellett veled. Az interjú ugyanis az újságba jó, de képeket szeretnének mellé illusztrációként. Valamint… a suliblogra fel kellene töltenem egy összevágott videót a meccsedről és az interjúról.

- És ez pontosan mennyi idő is?

- Nem tudom. Amennyi alatt elkészülünk. Reményeim szerint egy hétnél több időt nem vesz igénybe. A hónap végére el kell készülnöm a vele, de az interjút egy héttel előbb még le kell adnom. Valamint beszélnem kell a fotóssal, Alice-szel, hogy mikor ér rá.

Rivers a hajába túr, de végül megrázza a fejét és feláll.

- Az interjút vállalom. Elküldheted, megpróbálok rá normális válaszokat adni. A többit viszont nem. Elég annyi, amennyink van most is. Felejtsd el, szivi.

- Hé – állok fel megbántottan. – Ezt nem teheted! Szükségem van arra a videóra! Majd a te beosztásod szerint csináljuk. Kitalálunk valamit, ami mindkettőnknek jó! A tavaszi szünetben is csinálhatjuk!

Rivers a két kezét a vállamra teszi, hogy leállítson.

- Nem érted, Montgomery – közli. – Itt nincs olyan, hogy mi. Csak te vagy külön meg én. Hagyd abba a nyalást. Van barátnőm. És nincs időm.

- Ne nyugtatgass engem, oké? – rázom le a kezeit a vállamról. – Nem egy pitiző palotapincsi vagyok, aki a közeledbe akar férkőzni, hanem éppen a munkámat végzem, ha nem vennéd észre! Tönkreteszed az eddigieket, amiket elértem! Ha nem produkálok egy jó cikket vagy interjút, leválthatnak! Nem rég Nemrég kaptam ezt a posztot, ne cseszd el a vezetői posztomat a diáktanácsnál!

- Megint túlkombinálod a dolgokat. Beszélj Marcóval – mondja. – Én leszarom, csak hagyj ki ebből. És ne nyomulj.

1. fejezet

Sziasztok Drágák!

Huszonegyen vagyunk és rendkívül hálás vagyok nektek. Minden kedves idetévedőt imádok és az, hogy megtiszteltek, hogy olvassátok a történetemet, az egyszerűen felemelő érzés, szóval nagyon köszönöm. A hobbimat, vagyis az írást mindig is szerettem, veletek azonban valami különleges értelmet ad az egész. Szóval I love my followers! És jó olvasást!

Ölel mindenkit,

BELLA

1.      fejezet

- Abigail Montgomery-t kérjük az igazgatói irodába! – Az iskolai bemondóból hallom, ahogy az igazgatói irodába kéretnek. Pontosan tudom, hogy mi miatt: enyhén szólva, kicsit rásegítettem Tanja Lincoln biciklis bukfencére, amikor is kilyukasztottam a biciklikereket szórakozásból. Minden álmom volt zakózni látni őt, amiért a pompomlány csapatban elérte a vezetői posztot. Velem volt versenyben és az, hogy összejött neki legyőzni engem, számomra teljes kudarcnak számított. A fél csapatot sikerült megvesztegetnem apróbb dolgokkal, erre ő beállít és tönkretesz mindent. De mivel sajnos kificamodott a bokája, én veszem át a csapatvezetői helyét és a valaha volt legjobb csapatot fogom összeállítani, terveim szerint. Na, persze csak akkor, ha a diri nem hiszi el azt, hogy tényleg benne volt a kezem. A suliban a tanár-diák kapcsolat megoszlik. Mialatt a diákok nagy része engem tart a gyönyörű és menő, ám mindenkin átgázoló fruskának, addig a tanárok a tevékenységeim, az apám jelentős támogatása és külsőm alapján, csak a „perfekt” szóval illethetnek. Ami nekem tökéletesen megfelel erről az oldalról. A diákok és évfolyamtársaim megnyerésén pedig majd igyekszem dolgozni. Nekem kell lennem a bálkirálynőnek, nem számít, hogy ez az első, mégis egyben az utolsó évem is itt. Nem számít más. Kell a siker, és bármire képes vagyok annak érdekében, hogy elérjem, amit akarok.

Amint megérkezem az igazgatói irodába, a férfi megkér, hogy foglaljak vele szemben helyet. Így teszek, és igyekszem a legbájosabb mosolyt felölteni az arcomra.

- Nos, Miss Montgomery, bizonyára hallotta, mi történt Miss Lincolnnal.

- Igen, Mr. Harris. Ugye Ön is úgy vélekedik efelől, hogy szörnyű? Szegény lányon látszott, hogy mennyire akarja ezt az egész megbízatást, amit magától kapott és az, hogy pont ebben az időszakban érte ez a csúnya baleset, eléggé korlátozzák őt a megvalósításban.

- Természetesen. Nos, remélem a pletykák nem igazak, mert akkor meg kellene bánnom, hogy inkább önnek adományozom ezt a posztot. – Úgy teszek, mintha meglepődnék és roppant hálás arckifejezéssel felállok a székemből, majd a kezemet nyújtom az igazgatónak.

- Ó, Mr. Harris! Ne aggódjon, nem fogja megbánni! Minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy a pompomlány csapat remekeljen az idei focimeccsen.

- Nem is vártam öntől mást, Miss Montgomery – ráz velem kezet, majd az ajtó felé int, hogy ideje távoznom. Még egyszer megköszönöm hát neki a nagylelkűségét, aztán a követező tanórámra igyekszem.

Mr. Roberts földrajzóráin el tudnék aludni. Csak beszél, beszél és beszél. Sosem hagyja abba, még a diktálást is félbeszakítja, hogy elmeséljen egy általa izgalmasnak, általunk inkább dögunalmasnak ítélt sztorit. Meglepő, hogy a harminc év feletti tanároknak mennyire unalmas és egyhangú az életük. Merem állítani, hogy Mr. Roberts lenne a középkorú férfiak között a legnépszerűbb, ha megválna attól a borzalmas barna nadrágtól, változtatna a lenyalt hajstílusán s megszabadulna a szemüvegétől meg a bajszától. A végzős lányoknál ő lenne a befutó. De visszatérve az órára, teljes megváltásnak hatott, amikor végre kicsengettek és tudatosult bennem, hogy sikerült végigülnöm negyvenöt kínkeserves percet földrajzon. Ebédidőre csengettek, ami általában fél órát vesz igénybe, azonban, mivel ekkor állnak a leghosszabb sorok a kajára várva, eszembe jut, hogy van tíz percem elintézni az interjúmat a focicsapat vezetőjével, a lányokat kábulatba ejtő Mike Riversszel. Csak látásból ismerem, de az évfolyamtársaim beszélgetésiből elkaptam néhány szófoszlányt, ami őt illeti, így, ha teljesen nem is, de nagyjából tudom, kivel állok majd szemben. Nem is Rivers miatt aggódom igazán, hanem amiatt, hogy le kell mennem a pályára. Mert labda közelében életveszélyessé válnak a dolgok körülöttem. Velem együtt. Szóval muszáj lesz jó messzire elkerülnöm a többi focistát, ha nem akarok megsérülni és úgy járni, mint Tanja Lincoln. Csak éppen labdával.

A diktafonommal együtt a pályára battyogok tehát és megvárom, míg véget ér a fiúk gyakorlása. Néhány perccel később Rivers a pólójával a nyakában jön kifelé és úgy sétál el előttem, mintha ott sem lennék. Még csak felém sem néz. Gyorsan utána eredek, és az útjába állok, mire felvont szemekkel kezd el bámulni rám.

- Helló, Abby Montgomery vagyok, a pompomlánycsapat vezetője és a diáktanács alelnöke – nyújtom a kezem, de ő csak furcsán néz rám; nem rázza meg. Inkább leengedem magam mellé és igyekszem nem lohasztani a lelkesedésemen.

- Remek. – Megpróbál kikerülni, de ismét elé állok.

- Igen, az. Járnak ezekhez a posztokhoz kötelességek is, az egyik pedig az, hogy interjút készítsek veled.

- Figyelj, baby, nekem erre nincs időm. Marco biztosan szívesen ad választ a kérdéseidre. Sietnem kell – nyomatékosítja a szándékát. Megint bepróbálkozik azzal, hogy elmegy, azonban én ennél kitartóbb vagyok. Nekitámasztom meztelen felsőtestének a tenyerem, így marasztalásra bírva őt. Meglepődik a mozdulatomtól és hátrál néhány lépést.

- Nézd, nekem sincs erre időm, van egy csomó más dolog, amivel foglalkozhatnék, de mégis itt vagyok. Eljöttem ide, hogy megkeresselek, vártam rád tíz percet, lekéstem az ebédemet, mivel már húsz perce állok itt, mert szórakozol velem, szóval nem fogadok el nemleges választ. Nem érsz most rá? Oké! – Magamhoz rántom a karját és a tollammal ráfirkantom a címemet. – Legyél itt ötre, különben nem állok jót magamért! – fenyegetem, majd egy kecses mozdulattal hátat fordítok neki és lelépek. Magamban azért reménykedem benne, hogy nem lőttem túl a célon és eljön. A szüleim nem lesznek otthon, szóval ez egy remek alkalom lenne az interjú megírásához.

~§~

Az ötödik órámról való kicsengetés után az udvarra igyekszem. Azt tervezem, hogy a szünetben gyorsan összeállítom a kérdéseket, amelyeket majd fel szeretnék tenni Riversnek, ha ott tartunk. Legnagyobb meglepetésemre egy c-s állja el az utamat, amint az udvarra készülök menni. Felvonom a szemöldököm és tüzetesen végigmérem a lányt. Körülbelül velem egyforma magas, és hullámos, barna haj keretezi arcát.

- Mit akarsz? – kérdezem, és az órámra pillantok, jelezve, hogy nem éppen a legjobbkor jött.

- Én csak… hát…

- Kinyögnéd még ma? Jobb dolgom is van – közlöm vele kegyetlenül.

- Bocsi – szólal meg végre, majd a tárgyra tér. Közben barna szemeivel engem bámul. – Úgy hallottam, tagokat keresnek még a pompomlánycsapatba, és, mivel te vagy a vezető, azt hiszem, nálad kell leadni a jelentkezést. – Kisimulnak a vonásaim, gondolatban pedig jól fejbe ütöm magam. Kedvesnek kell lennem, ha azt akarom, hogy bálkirálynő lehessek. És oda az egyenes út a pompomlányokon keresztül vezet. Magamra öltök tehát egy ragyogó mosolyt, és kedvesebb hangnemben válaszolok az ismeretlen lánynak.

- Ne haragudj az előbbiért – sóhajtok. – Rossz napom van. Mi a neved?

- Cora Marin.

- Nos, Cora, holnapután lesz a meghallgatás, felírlak a listára és meglátjuk, mit tudsz. Gondolom, a szabályokat olvastad a neten. Egyébként Abby Montgomery vagyok, ha még nem ismernél.

- Tudom, ki vagy – mosolyog rám a lány. – Bocsi a zavarásért, csak ennyit szerettem volna. Akkor a csarnokba jöjjek szerdán háromra? Azt nem tudod, hogy gyakorlásra ki lehet-e kérni?

- Igen, ahogy mondod. Ki lehet bérelni, de arról Mrs. Goldfield gondoskodik. Sok sikert akkor – intek Corának, majd folytatom az utam az udvar felé. Ha elég gyors vagyok, a maradék tíz percben még meg tudom írni a kérdéseket piszkozatként. Mondjuk, az igaz, hogy elég merész lépés volt úgy odamenni Rivershez, hogy a húsz kérdésből csupán hét van meg, de rögtönöztem volna. És különben is, nem lett volna elég a rendelkezésünkre álló idő a teljes interjú lebonyolításához.

Választok egy üres padot, majd leülök. A jegyzetfüzetembe lefirkantok néhány további kérdést a megírtakhoz. Az első öt a fociról szól, a második öt a család részről, a harmadik ötöt a kapcsolatairól írtam, az utolsó rész pedig a szabadidejéről. Lehet, hogy majd változtatok a sorrenden, azt még nem döntöttem el. Persze sokkal egyszerűbb lenne, ha elküldeném a kérdéseket neki facén, azonban át kellett őt hívnom, mert illusztrációt is kértek hozzá, a netes bejegyzésben pedig kisvideót kell közzétennem. Hát, a munkámat nem könnyítik meg, az biztos. De még mindig jobb Riversszel „átvészelni” ezt az egészet, mint az évfolyamunkra járó Nicole Clauddal. Szerintem a szünetek között csajbunyó lett volna közöttünk. Olyannyira rossz a viszonyunk, hogy nem bírunk öt percet sem egymás mellett háború nélkül. Azon gondolkodtam, hogyha a harmadik világháború az én és az ő viszályomról szólna, kihalna az emberiség. Nem állapot, ami köztünk van, ez tény és való, de, ha ő nem akar javítani a kapcsolatunkon, én miért fáradozzak? Ha ő nem akar, akkor úgysem jönne össze. Elsőnek pedig tutira nem fogom beadni a derekamat. Amíg nem látom, addig jó. Aztán pedig jobb, ha fut, mert, ha utolérem, egyenként tépem ki azokat a vörös hajszálakat.

~§~

Apa visz haza az iskolából a hetedik órám után. Éppen egy konferenciáról érkezik, így könnyedén fel tud venni a sulinál és haza tud dobni, mielőtt még a másikra kellene indulnia. Semmiségekről beszélgetünk a hazaúton, elmondja, hogy milyen büszke rám, amiért ekkora sikerem van itt is. Majd közli, hogy csak későn ér haza, mert anyuval a konferencia után el kell utazniuk valahová, az út az körülbelül egy órás, meg, hogy sok dolguk van. Ne várjam meg őket a vacsival.

Amint hazaérek, felsietek a szobámba. Olvasok kicsit, eszek egy gyümisalit, majd elköszönök apától és beváltom az ígéretem, miszerint átmegyek a szomszédba Mrs. Fieldshez és kifizetem neki anya nevében a most a nappalinkban díszelgő, gyönyörű azáleákat. Na, persze ez csak negyed órát vesz igénybe a kávémeghívásával együtt, így ki kell találnom, hogy mi a fészkes fenét fogok csinálni öt óráig.

Prológus

Sziasztok! 

Huh, nem tudom, mit kéne írnom így bevezetőnek. Talán elég lesz annyi, hogy nagyon köszönöm a feliratkozásokat és, hogy ez a verseny ennyire jól alakult. A blogom felavatását jelentette ez és nem gondoltam volna, hogy ennyien jelentkeztek és ennyi csodálatos író, bloggerina van közöttetek. 

Meghoztam a DQ prológusát, remélem tetszeni fog! És ezúton is szeretném megköszönni barátnőmnek és egyben az én best bétámnak, hogy megint kitett magáért és áldozott rám a drága idejéből. Nélküle most nem publikáltam volna. 

Jó olvasást! 

Prológus

Mindannyian meg akarjuk tudni egyszer, hogy miért jöttünk a világra. Hogy mi az életcélunk; hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy az álmaink ne csupán csak álmok maradjanak. Az emberek bonyolultak. Csak mennek, csak mennek és mennek, és, ha látnak valamit, azonnal ötletet kapnak valamihez. Egy ötletet nem lehet csak úgy kölcsönvenni. Az emberek utánozzák egymást, ami bizonyos szinten normális is, hiszen ebből tanulunk. Egészen odáig normális, míg ők maguk el nem felejtik ezáltal a saját céljukat.

Nekem sose volt célom. Éltem az átlagos kis gimnazista életemet, miközben a szüleimtől mindent megkaptam. Pénz? Nem probléma. A suli dívájaként vonultam végig a folyosókon és akár csak a filmekben, amikor beléptem az ajtón, minden szempár rám szegeződött. Bármi lehettem volna. Bárki. És talán mások gonoszságnak tartanák azt, hogy szinte élveztem, amikor mást szenvedni láttam. Amikor a béna kis stréber, Lauren McCartney magára borította az egész menzaasztalt, a többiek egy darabig néma csendben bámultak. Mintha nem tudták volna felfogni, hogy mi történt. De én láttam. És fel kellett állnom az asztaltól, mert féltem, hogy a nevetésem töri meg csendet. Elképesztő érzés volt tudni, érezni azt, hogy amikor körülnézel, tudod nincs is hozzád fogható. Nincs nálad gazdagabb, nincs nálad csinosabb, nincs nálad menőbb. Semmiért nem kellett aggódnom, hiszen mindent megcsináltak helyettem, talán épp csak a bilit nem tolták a seggem alá.

Aztán jött a végzős év. Remek tanuló voltam végig, mégsem tartott senki strébernek. És még így is túl keveset mutattam magamból. Nem volt merszük egy rossz szót sem szólni, hiszen tudták, hogy elég lett volna egy szavam és a sorsuk meg van pecsételve az intézményben. Az összes iskolában megfeleltem, ahová jelentkeztem. Yale, Brown, Harvard, Oxford, Stanford. Egy cseppet sem izgultam a felvételin. Mindig magabiztos voltam. Tudtam, hogy sikerülni fog az érettségim, tudtam, hogy sikerülni fognak a nyelvvizsgáim. Igen. Egészen addig minden tökéletes volt, amíg a szüleim nem jelentették be a végzős évem kezdetén, hogy Virginiába költözünk és az utolsó évi tanulmányaimat a Thomas Jeffersonban végzem. Szóval így kezdődött, hogy egy teljesen új iskolába kerültem az utolsó évben. A szüleim meg sem kérdeztek, pedig simán maradhattunk volna, míg leérettségizem. De nem...

Természetesen az új suliban ismét népszerű lettem és rengeteg barátra tettem szert. Ez azonban csak egyetlen hónapig tartott, az oda járó diákok csak úgy nevezték a hónap elejét ebben az esetben, hogy „próbaidőszak”. Amikor mindenki megismeri a másikat. Jelen pillanatban engem.

Ezt pedig meg is tették; megismerkedtek velem. És mindaz, amit a régi gimimben felépítettem, mindaz a hatalom, amit magamnak megszereztem, úgy tűnt, mintha egy szempillantás alatt a semmibe veszett volna. Nem voltak igazi, csupán látszatbarátaim, akik abban reménykedtek, hogy általam ők is feljebb léphetnek egyet azon a bizonyos ranglétrán. Inkább volt szemét, mintsem menő a stílusom. Hiába voltam itt is népszerű, az emberek másképp néztek rám. Talán, mert még nem ismertek igazán. És egyedül ültem ebédnél. Mégis ennyi idő után elhatároztam, hogy változtatni fogok. Változtatnom kell. Nem csak magam miatt, hanem a Diamond Queen bálkirálynői koronáért is. Ez lebeg a szemem előtt. Vajon képes lehet egy – mások szerint – ízig-vérig romlott lelkű lány csupán négy hónap alatt megváltozni? Háááát… öhm… nem. De azért megpróbálom.